Az idei november 19-e nem úgy fog megmaradni bennem, hogy e napon volt édesanyám névnapja, hanem úgy, hogy részese lehettem egy fantasztikus Nevergreen koncertnek. Igen, részese! Mert szerintem egy Nevergreen koncerten az emberek nem szimplán csak ott vannak, hanem annak alkotó részei is annak

A részletek előtt had mondjak néhány szót a klubról, ami egy nagy épület picéjében van, néhány hosszabb folyosó, a bár és a nagyterem alkotja. Van külön öltöző a zenekar számára és van csomagmegőrző is. A színpadra csak a közönségen keresztül lehet feljutni, de ennek nem volt negatív vetülete.  

Mire odaértünk, kellő mennyiségű forralt bor elfogyasztása után, a Dying Fields már ezerrel nyomult és a dal, melyet odaérkezésünkkor előadtak az utolsó volt. A Paradise Lost: The Last Time-ját játszották, ami ugye egészen rendben van, a zenekar is korrektül játszotta, de ez alapján nem lehet véleményt nyilvánítani valakiről.  

El is vonultunk megpihenni egy-egy pohár bor társaságában és már egész belemelegedtünk a beszélgetésbe, mikor mindkét bejáraton elkezdett áramlani befelé a tömeg.  

Mire észbe kaptunk és sikerült az első sorokba furakodnunk, Matlári Miki bácsi (a csapat szintise) már bűvölte a hangszerét és valami "intrót" nyomott. Innentől kezdve számomra az elkövetkező bő másfél órában szinte teljesen megszűnt létezni a külvilág.  

A zenekart utoljára a Nyári Ifjúsági Játékokon láttam, ahol szerintem óriási koncertet adtak. Ez a mostani egy klub-buli volt, körülbelül háromszáz ember előtt és teljesen új programmal léptek fel. A hangsúly az új album (Ezer világ őre) dalain volt, de előszedtek jó néhány klasszikust az első és második lemezükről is, mint például: Erős mint a halál, A szerelmed vágya vér (a 1994-es verzióját nyomták), vagy a Furor Christiani, amitől lehidaltam. A további dalok nem teljes és pontos a sorrendje: Minden tegnap, Az alvajáró, Én, az árnyék, Ego Sum, Here Comes The Rain Again (Eurythmics feldolgozás - ez az egyik ráadás volt), A szerelem magányos templomában, Új sötét kor szívedben, Sötét győzelem, Mindörökké, Strange Love (Depeche Mode feldolgozás, az új album rejtett bonusz-dala), O Fortuna, és Sötét szív. Természetesen utoljára hagyva a Nevergreen legnagyobb evergreen-jét, az ÁMOK-ot.   A közönség végig hangosan énekelte/üvöltötte a dalokat, így az énekesnek nem kellet sokszor hangos éneklésre buzdítani az embereket. A koncert hangzása az első sorból megítélve jó volt, minden hangszert tisztán lehetett hallani. A zenekar összeszokottan játszott, az új dobos látszólag beilleszkedett a csapatba.   Az est folyamán Bob Macura (a zenekar énekes/basszusgitárosa) bejelentette, hogy tavaszra, a kilencéves születésnapjuk alkalmából egy hatalmas pesti koncertet szerveznek, melyet koncertalbum formájában is szeretnének megjelentetni és erről már a kiadójukkal is tárgyaltak.