Az este 9.30-kor kezdődött, nekem. CD-t persze már nem adtak, mert elfogyott, így kis bosszúság, és névfeliratkozás után indult az ivás, és a koncert is. Sok minden kimaradt a gothic-us estéből. Például kimaradt a teljes kisszínpadi műsor.

Viszont, nem maradt ki a főműsornak számító nagyszínpadi műsor. Azaz a koncert lemezét fölvevő, csúszva színpadra lépő Nevergreen, aztán az olasz Mandragora Scream, és az est csúcsprofi műsorát adó Mortiis.

A Nevergreen 5 stúdiólemez után megkapta a lehetőséget, hogy bemutassa egy hanghordozón milyen is élőben a doom-gothic zenéje. Nekem a hangosság, és a néha összegerjedő basszushangok estek le elsőként. (a lemezen tuti, hogy kikeverik ezt a bakit) A műsor természetesen a szokásos színvonalon hengerelt. Koncertjükön minden lemezről összegyűjtötték azokat a dalokat, amiktől ők a magyaros doom-gothic legnagyszerűbb zenekara. Professzionálisan jöttek egymás után a dalok, sajnos, szinte azonos dallamvezetésűek, és szinte azonos felépítésűek nekem, úgy a 6-7. dalnál sörhöz kellett jutnom. Kis oxigén molekula és sör egyidejű megszerzése is sikerült. A Pecsa nagyterme úgy félházasra sikeredett (nem tudom mekkora a befogadó kapacitása, így számokba nem bocsátkoznék, de 2 millióan nem voltak, az biztos). A koncert második fele, majd a ráadás blokk már lazábbra sikeredett. A záró „lovát nyergelő barbár”, ami egyben számomra a legjobban sikerdett nóta méltó módot adott arra, hogy elgondolkodjak azon, hogy egy ilyen kvalitású, a műfajt ennyire szerető zenekarnak milyen reményei lehetnek az EU-ban. Vajon, amikor igazán tagjai leszünk a nagy Európának meg tudnak e jelenni a magyar zenék a tagállamokban. A Nevergreen kellően tálalva, és hittel alátámasztva, Bob Macura énekhangszíne megfelelő keveréssel, Szabó „dobos” Endre – Matlári „szintis” Miklós és Ruszity „gitáros” Vladimir dalai vannak olyan erősek, amit az EU-ban el tudnék képzelni, mint egy doom-er gothic-os nagyság. Egyszóval bennük, minden koncerten „feltámad újra az éj”, és ebben nincsen köszönet.

Koncert után, az átszerelési szünetben egy mellettem álló NG fanatikus jány szerint ez volt a nevergreen legjobb koncertje. Azért annyira nem volt jó. Néha enyhe unalomba fulladtak a világ legegyszerűbb érzéseit magukba foglaló dalok. Azon is gondolkodtam, hogy tulajdonképpen az operák is ugyanezekről az érzelmekről szólnak, szerelem-halál-hatalom a nagykérdések, és vajon mitől van, hogy, mondjuk azt a fiatal lányt ez a doom-gothic megfogalmazás fog meg, és miért nem egy Wagner mű? Mitől van ez közelebb, mint egy tulajdonképpen hasonló érzetű gondolat? Lehet, hogy ez „korral” jár?