A power/doom irányzat hazai éllovasai az Ámok lemezt indító Enyém a bosszú-val nyitottak. Sajnos a hangzás náluk elég kása volt, Matlári Miki billentyűit pedig jószerivel csak akkor lehetett hallani, amikor üresben szóltak. Viszont a gitár szakított rendesen, és a buli első harmadát leszámítva az énekkel sem volt nagy gond megszólalásilag. Az annak idején sokat kritizált Ivánra rá sem lehetett ismerni, az egykoron egyhelyben álldogáló gitáros vadul rohangált, pózolt, headbangel-t: egyszóval felnőtt a feladathoz. Gratula! Messze ő lett a banda legmozgékonyabb tagja, valósággal vonzotta a tekinteteket. (Mondjuk a többiek eléggé helyhez kötöttek, de a változás így is szembetűnő.)

És hogy miket játszottak? Mindent, ami kötelező egy NEVERGREEN bulin. Memento Amore, 20.000 év hiába, Gótikus Erotika, Requiem, Mindörökké, Ó Fortuna, A harang értünk szól (ez volt a legjobb!), és még sorolhatnám. Persze az Ámok sem maradhatott ki a szórásból, olyannyira, hogy ezt kétszer is elnyomták (másodszor a ráadás végén). Mi meg örültünk, teli torokból énekeltünk és ráztuk a fejünket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Bob-ék pedig nem kegyelmeztek. Egy-egy "köszi"-t leszámítva nem volt semmi duma, csak jöttek a lassú, kegyetlenül sulykoló riffgörgetegek, és maguk alá temettek mindent és mindenkit. Nem túl jó hangzás ide vagy oda, az intenzitás és a zsibbasztó hangerő miatt mégsem maradt hiányérzetem a végére. Remélem, a köv. lemezre és turnéra nem kell újabb 3 évet várakoznunk...